8 tény a kávéról
Aki ismer, az tudja, h megszállott kávéfüggő vagyok és akár az éjszaka közepén képes vagyok meginni egy nagy bögrével (kizárólag tisztán feketén, mert csak úgy van értelme:D), h aztán ugyanúgy elvágjam magam minden szívbaj nélkül aludni. Meg amúgy is alacsony a vérnyomásom, és napi 3 nagy bögre kávétól annyi, mint minden normális embernek. Kérdés, h a szívem ezt meddig fogja eltűrni, de ezzel egyelőre baromira nem foglalkozom. Főleg, mert a kávé NEM káros! Ezt bizonyítják az alábbiak:
1. A kávé frissít! A koffein gyorsítja a szívműködést, felpörgeti a keringést, növeli a légzésszámot, ezáltal élénkíti a központi idegrendszert.
2. A kávé kalóriamentes! A kávé is hasonlóan jó örömforrás, mint a csoki (amit mellesleg imádok!- a szerk.), de mivel cukrot nem tartalmaz, plusz kilók nélkül boldogít.
3. A kávé növeli a koncentrációs képességet! A koffein hatására élénkké váló keringés és légzés több oxigént juttat a sejtekbe, ami felpezsdít, élénkíti a figyelmet.
4. A kávé gyorsítja az emésztést! Kiadós evés után a kávéban lévő anyagok segítik az emésztést.
5. A kávé csökkenti az epekő képződését! A kávé gyakori összehúzódásra készteti az epehólyagot, így az többször ürül, nincs idő a kikristályosodásra.
6. A kávé fájdalmat csillapít! A koffein hatásos fejfájás csillapításában, de akár az izomlázat is képes elmulasztani.
7. A kávénak antioxidáns hatása van! Első helyen végzett a kávé egy felmérésen, ahol zöldségek, gyümölcsök és italok antioxidáns hatását vizsgálták.
8. Jó, ha tudjuk a kávéról: A legtöbb koffeinhez 2 dl hosszú- vagy egy presszókávéból juthatunk (ezek 80-180 mg koffeint tartalmaznak). Őket követi egy tábla étcsokoládé, egy bögre tea, vagy egy doboz energiaital (mindegyik kb. 80 mg koffeint tartalmaz).
Fogyasszátok tehát egészséggel! :)
Šuŋgmánitu Tȟaŋka Ob'wačhi- avagy a farkasokkal táncoló
Ez lesz az első szösszenet a már említett "501 film"-es kategóriában és nem bántam meg, hogy elsőként erre a filmre esett a választásom.
A regényt, amiből az 1990-es filmadaptáció készült (igen, jó öreg film), még kisgyerekként olvastam. Voltam kb. 7 éves, amikor először ültem le elolvasni "A préri" (Cooper) és a "Farkasokkal táncoló" (Blake) c. regényeket. Lenyűgözött az, ahogyan a kietlen pusztát lefestették a leíró részek, és ahogy szemléltették az indiánok színes, díszes ruháit, az eszméket, amikben hittek, amik szerint éltek. Magával ragadott a varázsa, és mégsem tudtam magam rávenni, hogy megnézzem a filmet. Miért? Gyerekként az ember nem szeret csalódni. Láttam már gyerekfejjel is sok olyan könyvadaptációt, ami elrontotta azt az olvasmányélményt, amit az eredeti nyújtott nekem, mert a film sivár visszhangja volt csak a könyvnek, illetve olyan is volt, hogy a történetet átírták, és teljesen más irányba vitték el (szó szerint be a bodzásba) a sztorit, mint ahogyan a szerző megírta. Nem akartam, hogy az a szerelem, ami fellobbant nálam a könyv olvasásakor, egy szempillantás alatt kihunyjon, amikor meglátom a színészeket a számomra kedves karakterek szerepeiben.
Azóta felnőttem, és úgy élek, hogy mindig fel vagy készülve a legrosszabbra, így nem érhet csalódás (se emberben, se semmi másban), maximum kellemes meglepetés. Ez nem sokszor szokott megtörténni, de ha csak rossz jön, legalább nem esek pofára.
A Kevin Costner által rendezett és eljátszott (övé a főszerep) film viszont azon kevesek közé tartozik, amik a kellemes csalódás erejével vettek le a lábamról.
"Amerikát ment felfedezni, s helyette megtalálta önmagát."
Ezzel kezdődik a film előzetese, ami szerintem el is mondta a lényeget, de mivel nem vagyunk egyformák... :)
A sztori röviden a következő:
John Dunbar-t (Kevin Costner) a polgárháborús harcokban tett szolgálataiért kitüntetik és megkapja azt a szabadságot, h megválaszthassa, hova helyezzék át szolgálatba, ő pedig a déli határvidéket választja, ahol köztudottan vészes csaták folynak a területekért az indiánok és a fehér emberek között. Amikor megérkezik állomáshelyére, azt üresen találja, ezért elkezdi otthonossá varázsolni, miközben várja, h megérkezzen a "váltás". A magányban egyedüli társa a naplója, amit naponta vezet pár sornyi bejegyzéssel, hű lova: Cisco és egy jámbor farkas, aki mindig ott lófrál a környéken, de ahhoz még elég vad, h ne engedje a közelébe a katonát. John Kapcásnak nevezi el. Nem sokkal később a közelben táborozó törzsi harcosok is felfedezik a jövevényt és miután megvitatták a dolgot az öregekkel, úgy döntenek, h megpróbálnak megbékélni egymással, így követséget küldenek Dunbar-hoz, a két legnagyobb harcossal az élen, akik: Vergődő Madár és Szélfútta Haj (Graham Greene, Rodney A. Grant). A nyelvi különbségek azonban kifognak rajtuk, és addig nem is tudnak egyről a kettőre jutni, amíg meg nem értik egymást. Elkezdik tanulni egymás nyelvét, ismerkednek, tanítják és néha meg is ajándékozzák egymást. Közben telnek a hónapok. A sziúk (helyesen: sioux) fokozatosan befogadják a tábornokot, aki megtanulja a nyelvüket- hála a titokzatos és vonzó fehér nőnek, Álló Ököl-nek (Mary McDonnell), akit még kislány korában fogadott be a törzs és sajátjaként nevelte, így tolmácsként hatalmas szerepe van a tábornok és a törzs megértésében, és barátságuk elmélyülésében. A tábornok harci tapasztalata segít visszaverni egy ellenséges törzs támadását, de szemtanúi lehetünk egy bölényvadászatnak is a festői tájon. A történet végefelé jön azonban a csavar: befutnak az amerikai katonák, és árulónak bélyegzik meg a tábornokot, amiért elvegyült a sziúkkal. Végül sikerül megszöknie és a törzs is eltávozik a téli táborhelyre, de "Farkasokkal táncoló" nem tarthat velük, hiszen hazaárulóként vérdíj van a fején. A történet Dunbar és barátai búcsújával ér véget.
Így elmondás alapján nem egy nagy durranás, ezért kell MEGNÉZNI! :D Nagyon jó film szerintem és remek alkalom megismerkedni Costner első rendezői munkájával, ami szerintem zseniális is lett. Remek stábot gyűjtött maga köré, ezt az elnyert díjak is tanúsítják.
A film hitelességét szintén alátámasztó tény, h a filmben szereplő nyelv (amin a sziúk beszélnek) egy létező nyelv: a lakota nyelv. Az indián színészek mindegyike beszéli ezt a nyelvet, így forgatták le a filmet. A megértést könnyítendő, ezek a részek természetesen feliratozva vannak- mind angol, mind a szinkronos filmhez találni jó feliratot.
1991-ben Oscar-díjra jelölték (többek között) a következő kategóriákban:
- a legjobb főszereplő: Kevin Costner
- a legjobb látványtervező, legjobb díszlet: Lisa Dean, Jeffrey Beecroft
- a legjobb jelmez: Elsa Zamparelli
- a legjobb férfi mellékszereplő: Graham Greene
- a legjobb női mellékszereplő: Mary McDonnell
... és elnyerte
- a legjobb film:Jim Wilson, Kevin Costner
- a legjobb rendező: Kevin Costner
- a legjobb adaptált forgatókönyv: Michael Blake
- a legjobb operatőr: Dean Semler
- a legjobb hang: Russell Williams
- a legjobb vágás: Neil Travis
- a legjobb eredeti filmzene: John Barry
címekért járó Oscar-díjakat.
Az 1990-es év egyik legsikeresebb filmjének mondható (igazi kasszasiker lett), ugyanis 12 Oscar-jelölésből 7-et meg is nyert, amihez hasonlóra ezután csak a Titanic díjazásakor volt példa. A másik hasonlóság a két film között pedig: h mind a kettő több, mint 3 órás.
Jó szórakozást hozzá!:)
Újra nyeregben
... avagy mi lesz a következő elvetemült ötletem? :D
A következő "megbízatásom", ahogyan már az új fülcímkén is látható, egy könyv kivégzése lesz. Mármint nem a szokásos értelemben, vagyis elolvasva lesz az a könyv, hanem a benne írtak teljes felemésztése.
A címe: 'Az 501 legfontosabb film, amit mindenképpen látnod kell'.
Jó hangzatos cím, ugyanakkor nagyon jól össze vannak benne kategóriánként válogatva (2004-ig) a legjobb filmek a filmtörténetben, amiket legalább egyszer az életben érdemes végignézni, még ha másnap az ember nem is emlékszik rájuk, csak tudja, h azt már megnézte (/végigaludta) egyszer.
A kategóriák, amikbe a filmeket sorolja:
- Akció- és kalandfilmek
- Vígjátékok
- Filmdrámák
- Horrorfilmek
- Zenés filmek
- Romantikus filmek
- Sci-fi és fantasy filmek
- Krimik és thrillerek
- Háborús filmek
- Western filmek
Ezt a tematikus módszert fogom én is követni, és sorban végignézni az összes könyvben szereplő filmet, és e mellé csinálok majd egy olyan kiegészítő függeléket is olyan filmekről, amiknek szerintem szintén helyet kellett volna kapniuk ebben a könyvben. Rövid leírásokkal fogok beszámolni minden megnézett filmről, pár adattal és képpel. Remélem, nektek is tetszeni fog, és talán rá tudlak hangolni titeket egy-egy műremekre, még ha egy liter pattogatott kukorica melletti háttérzajnak is. :)
Szóval, kezdődjön a show! :)
"Újra itt van, újra itt van..."
"...újra itt van a nagy csapat!"
Csapjuk hát össze a mancsunkat annak tiszteletére, hogy Annie-chan végre méltóztatott újra tollat ragadni (illetve behangolni az ujjacskáit és közszemle-tételre hasznosítani, már ami a magánügyeit illeti).
Nagyon régen írtam- tudom, de többnyire azért, mert baromira nem volt rá időm, másrészt viszont, amikor lett volna miről és akartam is, beléptem, megnyitottam egy bejegyzés-oldalt, és egyszerűen nem ment. Képtelen voltam írni.
Lelkileg nagyon nehéz időszakon vagyok túl, több szempontból is. Röviden vázolnám, mi történt velem az utóbbi időben, merth az a jó szokásom, h üldöz a balszerencse és minden szarul sül el, amibe csak belekezdek... és ez továbbra sem szűnt meg, szóval csak a szokásos...
Először is, nagymamám egészségi állapota sosem volt a legjobb, főleg azóta az ominózus agyvérzés óta, amikor bement a tyúkudvarba tojást szedni, és a szomszéd néni talált rá 3 órával később, mert összeesett az udvarban és ott fetrengett eszméletlenül a sárban. Nem sokkal, nagyjából fél évvel ezután, hajnalban 1 óra körül iszonyúan rosszul lett. 1 alatt volt a cukra, borzalmasan magas lett a vérnyomása és félkómás állapotban ellenkezett az ellen, hogy kihívjuk a mentőket. Nem hallgattunk rá- szerencsére. Hajnali 4-ig a sokktalanító előtt görcsöltünk a baleseti ügyeleten, h most akkor megmarad-e vagy nem. Megmaradt, de nem úgy, ahogy volt. Innentől kezdve rohamosan romlani kezdett az állapota. A doki szerint az agyvérzés és a kritikusan alacsony cukorérték + magas vérnyomás kiváltott nála egy szélütést (vagyis sztrókot), amitől komolyabb baja ugyan nem lett, de kiváltotta nála az Alczheimer-kór kezdetleges stádiumának kezdetét. Azóta eltelt lassan 2 év és már jócskán a "benne járunk"-stádium közepén-végén vagyunk. Iszonyatosan leromlott az állapota, nem lehet egy kicsit sem magára hagyni, néha arra sem emlékszik, mi volt 5 perccel azelőtt- nemhogy a múlt héten. Néha felismer, néha nem. Volt, h megjöttem Veszprémből- 3 hét haza nem jövés után, és megkérdezte tőlem, h idézem: "Szia, picinyem! Most mész?". Fel sem tűnt neki, h már el is mentem, és nem látott 3 hétig. Mégis visszasírom ezt az állapotot, mert nemrég ugyanis eljutottunk oda, h minden létező kaját falatonként kell belediktálni, különben nem eszik. A gyógyszerét nem akarja bevenni- soha. A múltkor megpróbáltam erőszakkal lenyomni a torkán. Kis híján leharapta az ujjam. Amint kitalálhatjátok, én vigyázok rá- legalábbis többnyire. De lassan én is kezdek tőle bedilizni, mert ha ott ülök vele, és direkt vele eszek, h lássa, nem egyedül kell ennie, nem falatonként, hanem RÁGÁSONKÉNT akarja rám sózni a reggelijét. Sokszor egy maroknyi kis szendvicset (1 szelet kenyér vajjal) nem lehet lenyomni a torkán, máskor betámadja a süteményeket (mint például Halloween-kor), és cukros létére felzabálja a készletet, amíg a felügyelő WC-n, ágyban aludva vagy egyéb állapotokban leledzik. Valamikor ugyanis azt is kell. Az emberi szükségletek még nem szűntek meg létezni, és azért azt sokszor nem engedhetjük meg magunknak, h ketten legyenek ügyeletben, mert valakinek dolgoznia is kell... Az a durva, h ha idegen teszi be a lábát a házba, vagy rokon, azoknak baromi jól meg tudja játszani magát, mintha semmi baja nem lenne, és utána mi kapjuk meg, h eldramatizáljuk a helyzetet, meg az ő állapotát. Hát, szívesen megmutatnék nekik egy kandikamerás felvételt egy átlagos reggelről.
A kedvencem az volt, amikor két hete mentem reggel hozzá (idő: 6:47- hogy időben elkészítsem a reggelit, meg minden, mert ha már fenn van, mindenhova jön utánam hálóingben, és nem lehet kettőt lépni tőle, állandóan láb alatt van, és kérdez, faggat és 2 perces turnusonként ugyan azt. Enyhén szólva kiakasztó, szóval próbálom elkerülni.), erre fordulok be a sarkon (sarokház az övék két utca találkozásánál; ők laknak az utca végén, mi a közepén- kb. 7-8 háznyira), és azt látom, h az utcán álldogál, reszket, mint a nyárfalevél, de csak mered ki a fejéből, nézi a szemben lévő temetőt könnyes szemmel és remeg, sírdogál. Közben fúj az orkán szél, van vagy 2˚C, csipp-csöppöl az eső (rajtam két réteg ruha, kabát, sál, kesztyű, sapka és még úgy is fázom), ő meg ott áll egyetlen kis szar otthonkában (alatta csak fehérnemű), egy bokazokni és házi papucs. Azt hittem, szívrohamot kapok, amikor megláttam. Alig tudtam beterelni a házba, de aztán még ott is arra panaszkodott, h hideg van. Fel se tűnt neki, h azért reszket, mert fázik- csak érezte, h fázik, de nem esett le neki, h azért, mert kinn áll a szélben, ruha nélkül. Akik meg ott mentek el biciklivel dedósok/tinédzserek vagy bukkogtak a temetőbe öregasszonyok a síroknál (rácsos a kerítés, simán belátni és kilátni), mind rá mutogattak és röhögtek, emellett szebbnél szebb (értsd: ocsmány) megjegyzéseket tettek. Én némán és egyszerűen fejeztem ki a véleményemet: feltartottam a középső ujjamat, körbehordoztam 360˚-os szögben, majd szélsebesen betereltem a nagyit a házba, adtam rá pár göncöt, főztem egy teát, csináltam reggelit, és közben győzködtem arról, h ezt muszáj, mert teljesen átfagyott, és persze nem kell félnie tőlem, mert az unokája vagyok, bármilyen hihetetlen, és nem akarok rosszat. Mindezt a négy órás műszaknyi ott tartózkodásom alatt 2 percenként elismételve. Szóval nem könnyű meló, na.
Eszméletlen nehéz elviselni lelkileg az egészet. Egyrészt így látni, és tudni, h ha fejen állok, akkor sem tehetek érte vagy a javulásáért semmit, csak kispadról végignézem, ahogy elveszíti a meccset és a józan eszét, és minden emlékét... másrészt, nehéz mindezt nem kimutatni neki, mert igaz, h ha észre is veszi, egy perc múlva már nem emlékszik rá és megkérdezi újra, de akkor is látja az arcomon; vagy ha pókerarcot öltök is, látja a szememen, h aggódom, h valami baj van- h valami nincs rendben. Tudja. És a legrosszabb, h látom, amint ez kábé kétpercenként tudatosul benne, és nagyon nehéz nem elbőgnöm magam az orra előtt, hanem tűrni, lenyelni és mosolyogni, sürgölődni, kiszolgálni, válaszolgatni a kérdéseire, eltűrni a hülyeségeit és kibírni, h nem ordítok egy nagyot, mint a sakál.
Ugyanis, amikor először álltam "műszakba" nála, azt csináltam, amint hazajöttem. Már ott is küszködtem a könnyeimmel, mert az átlagnál is rosszabb volt az állapota, engem nem ismert fel és félt tőlem, rendőrt akart hívni, mert betörőnek nézett és ellökött, amikor hozzá értem (anyám ezt azóta sem hajlandó nekem elhinni, pedig megtörtént)... rohantam haza, hátra a kertbe, kimásztam a kerítésen, be a kukoricásba, úgy a közepe táján pedig lerogytam a sárba és elkezdtem ordítani, mint akit élve nyúznak. Nem vicc. Egyszerűen muszáj volt kiadnom magamból, mert különben seperc alatt bediliztem volna. Újabban ezt a szenvedélyemet felváltotta a box, vagy az aktív gyilkolászás a PS-en. Muszáj ott kiadnom magamból a felgyülemlett energiát/dühöt/csalódottságot/kétségbeesést/szenvedést,vagy az ingerültséget mert beszélni egyszerűen képtelen vagyok róla, még anyuékkal se. Leírni se tudom. A naplóm újabban másról sem szól, mint a házi teendőim listába szedéséről és a pipákról, hogy miket csináltam már meg, avagy az elmerülésről az önsajnálatban és a kétségbeesésben. De rájöttem, h egyik sem segít. Már én sem vagyok önmagam, nagyon sokat változtam, mióta hazaköltöztem...
A másik, ami nagyon megviselt, éppen ez volt. 4 évet éltem Veszprémben. és most véglegesen hazaköltöztem, vagyis addig, amíg fel nem költözöm Pestre a saját lakásomba, ami reményeim szerint jövő ősszel fog bekövetkezni, de Veszprém akkor is nagyon fog hiányozni!
Az utolsó évem volt a legjobb, a legaktívabb a kultúrális életben illetve a barátokkal, a legbulizósabb, meg minden. Felejthetetlen volt. Ezek után nagyon éles váltás volt a teljes magány, a bezártság, egy beteg ápolása és a szüleim szokásos rigolyáinak teljes 24 órában való hallgatása, amikor néha ezektől 2-3 hétre vagy egy teljes hónapra is megszabadulhattam, kizárhattam őket, amikor nem jöttem haza. Az albérletben nem volt más, csak szeretet, barátság, jókedv, humor, pia, tánc, játék, suli, színház, munka, nyugalom... És még sorolhatnám őket holnapig. A lényeg, h én is sokkal életvidámabb és nyugodtabb voltam. Tény, h a suli miatt egy csöppet idegbeteg, de ez állandó evilági jelenség- következtében a tantestületnek és változatlan hibáiknak (tisztelet persze a kivételeknek- akiknek legtöbbjét pont emiatt rúgták ki...).
Egyszeriben távol kerültem mindentől és mindenkitől, ami/aki valamit is jelentett nekem az elmúlt 4 évben és ahol végre igazán megtaláltam önmagamat, hogy mi érdekel, mit akarok csinálni, mit akarok kezdeni magammal és egyáltalán hogy én hova is tartozom. Vígasztalt viszont az, hogy felvettek Győrbe a jogi egyetemre, és nagyon jó tanárok lettek kijelölve a jobbnál jobb órákra, amikre egész nyáron csorgott a nyálam, h végre oda járhassak. Üdítő volt abban hinni, h a betegápolás oroszlánrésze és a jópofizás véget ér a nyárral és az ősz már rólam fog szólni, h újra emberek közé megyek, h azzal foglalkozom, ami érdekel és akár még egy új munkát is találhatok, ha már a veszprémi nem jött össze, mert nem maradtam ott. Azt hittem, h végre elkezdhetem megalapozni a jövőmet. Ehelyett mit kaptam? Mint már említettem, nekem soha nem jön össze semmi.
A suliról kiderült, h az óráink nem az egyetemen lesznek megtartva, mert kevés a terem, ezért mivel a szak bevon olyan középiskolai tanárokat is a tanításba, akiknek van képesítésük ezekhez a tárgyakhoz, egy baromira a város szélén (vagyis nekem az egyetemet tekintve a város TÚLSÓ végén) álló középiskolát neveztek ki helyszínnek és emiatt (mivel délelőtt a középsulisoknak van órájuk) a délutáni órákban lett volna a tanítás, nem tudtam bevállalni a bejárást. Kezdettől fogva bejártam volna- de ez csak úgy volt megvalósítható, ha délelőtt van a suli (nappali tagozat esetén mondjuk mi másra számítania az ember gyereke?!) és nem a poklok kukutyinjában a város túlsó oldalán. Mint kiderült, a szakra felvett diákok 90%-a győri vagy az egyetemi belvárosban kollégista, illetve könnyen (értsd: kocsival 5-10 perc alatt) be tud jutni a tanítás helyszínére, kivéve engem. Én ugyanis 40 km távolságból jártam volna be, ami a szar közlekedést is beleszámolva, naponta 3-3 órámat vette volna igénybe, oda-vissza. Arról pedig már lekéstem, h hirtelenjében koleszt kérjek, de amúgy se lettem volna hajlandó fizetni érte, mivelhogy simán be tudtam volna járni. Egy ember miatt azonban nem variáltak át semmit, így ott is lepassziváltam szépen és maradtam itthon. Afelől jó volt, h nem kellett szereznünk egy ápolónőt, aki felügyel a mamámra, hanem továbbra is megosztjuk a felügyeletet, mert van egy plusz ember itthon, ami nélkülözhetetlen, másfelől viszont nekem minden tervem/álmom/várakozásom olyan szinten dugába dőlt, ahogy nem is számítottam rá. Aki ismer engem, az tudja, h sosem tervezek előre. SOHA. De tényleg. Most 20 év óta először kivételt tettem. Annyira terveztem, annyira vártam... talán az a leghelyesebb kifejezés, h olyan SOKAT VÁRTAM ettől az egésztől, h hatalmas pofonként ért az, h kicsúszott a kezeim közül. Azt hittem, h a sok esés-kelés után végre sínen vagyok, h végre normális keretek közt mehetnek a dolgaim, és nem mindig a bántás és kihasználás ösvényén, vagy azon, h bármennyire is próbálkozom, megszakadok, akkor sem kellek senkinek, hogy mindenki csak elutasító velem, mert senkinek nem vagyok semmiben sem ELÉG jó... erre egy olyan és akkora pofon, amire nem számítottam, totálisan kiérdemelte a K.O.-jelzést. Totál padlóra küldött, de nem gyengén. Mostanában kezdek újra mosolyogni, poénkodni, most kezd újra egyáltalán ÉRDEKELNI az élet és a dolgai. Néha arra nem volt erőm, h felkeljek. Annyira ráment a lelki bajom a fizikális valómra, h teljesen kiütöttem magam. Napokig fetrengtem. Nem érdekelt senki és semmi, mindenkit lepattintottam. Megint tüskéket eresztettem és olyan voltam mindenkivel, mint egy kaktusz. Ezen az sem segített, h egyedül voltam ebben az egész szar helyzetben. Anyámék engem okoltak az egészért- holott bármennyire is istenítem magam (amit ugye nem szoktam), jósnő még én sem vagyok, h bármit előre lássak, ezért is történik ennyi szarság velem, de rossz volt, h nem volt mellettem senki. Aki meg igen, az csak engem szapult megállás nélkül. Összeszorítottam a fogam és tűrtem, de baromi nehéz volt elviselni. Hiányoztak a barátaim. Hiányzott, h nem jött oda senki, h megöleljen, vagy éppenséggel felpofozzon és azt ordítsa 2 centiről a képembe, h "Annie, szedd már össze magad, a jó isten szerelmére!!! Ez nem te vagy!!" (by Ági) vagy "Hallod, babám?! Kapd már össze magad és harcolj, ne hagyd el magad!" (by Gyusz) De telefonon keresztül semmi sem ugyan az, mintha valaki tényleg ott állna melletted, a szemedbe nézne, és látod rajta, h átérzi a dolgot, és tényleg segítene, ha tudna... de saját magamon csak én segíthetek igazán. Talán az eddig elszenvedett pofonjaim legnagyobbika volt ez, de úgy érzem, h kezdek túl lenni rajta. Sokat segített ebben az, h néha fogtam magam, meg egy táskát, beledobtam egy fogkefét, pár ruhát, meg szirszart és süvítettem le Veszprémbe és ott is maradtam pár napig. Segített, h eltöltöttem egy kis időt azokkal, aki igazán fontosak nekem és nem csak az állandó cseszegetés ment és kikapcsolhattam az agyam, és minden téren úgy ment a dolog, ahogy kell. Ösztönösen mentem a törzshelyeink felé: a színházba, a parkba, Gesztibe, Sportba, Író-Deákba, Piazzába... beszívtam a jó öreg veszprémi levegőt és még a tüdőm is könnyebb lett.
Hiába, én már ott vagyok otthon.
Musicalmesék - Mesemusicalek
Elfelejtettem megemlíteni a Szép nyári nap ecsetelésekor, h délelőtt benn voltunk egy Musicalmesék előadáson is, ahol Betti-tündér (Vágó Bernadett), Mara-tündér (Kékkovács Mara), Ágó-tündér (Siménfalvy Ágota), karbantartó-Laci (Sánta László) és kellékes-Tomi (Kocsis Tamás) idegenvezetésével egy elvarázsolt világba kerültünk jó egy óráig, aminek vad riszálás lett a vége így is, úgy is:):):)
Az utazást most vasárnap megismételjük, de ezúttal Vágó Betti, Siménfalvy Ágó és Sántha Laci helyett Janza Kata, Polyák Lilla és Szabó Dávid vezetésével. :) Nagyon kíváncsi vagyok a másik szereposztásra is, és most úgy alakult, h meg is tudjuk nézni. Sokszoros hurrá a folyton Pestre rohangálásnak!! :D
Szép nyári nap...
Azt beszélik, a budapesti Operettszínház a Neoton Família dalait feldolgozó nyári musical-e könnyed nyáresti kikapcsolódás, jól elszórakoztat, és eközben az ember felidézi a hajdani kedvenceket, amiknek a szövegét még ma is oda-vissza tudja.
Nos, nekem az a véleményem, h ez a darab ennél sokkal több. Az alaptörténet és maga a végkifejlet sokkal több mondanivalót tartalmaz, mint ami sikeresen átjut az utca emberének szürkehályog-cenzúráján.
Aki tanult egy kis történelmet, vagy csak tisztában van a vörös csillag jelentésével, illetve az elvtárs-elnevezés következményeivel, annak nem idegen az a világ, amelynek keretei közt ez a tehetséges fiatalok által színpadra állított darab játszódik.
Természetesen romantikából és humorból is kijut bőven, engem mégis a mélyebb tartalom fogott meg. A dalok nagyon jól lettek beillesztve a történetbe- egy-két jelenethez baromira eltalálták, és igazából ezért is ütöttek akkorát rajtam. Mert ugye ismersz egy régi dalt/slágert, fénykorodban szarrá hallgattad, ha vizes vödörrel álmodból felkeltenek, akkor is tudod a szövegét, erre most megtekerik, és egy olyan eseménysort követően adják eléd, hogy már nem tudsz úgy ránézni, ahogy eddig tetted.
A hétvégén, 25-én vasárnap volt szerencsém megnézni az előadást, méghozzá egymás után kétszer is. Ez utóbbi nem bizonyult túl jó ötletnek, mert már az első után is kiborultam, nem még a második után... afelől viszont jó volt, h több mindent meg tudtam figyelni másodikra, és átláttam olyan dolgokat, amiket az első alkalommal még nem, mert túlságosan lekötötte a figyelmemet a látvány, ami őszintén szólva felülmúlta a várakozásaimat. A koreográfia eszméletlen volt, én teljesen padlót fogtam! Egy-két mozdulatsort szemmel alig tudtam követni, nem lábbal... ezért hatalmas elismerés mind a színészeknek, mind a táncosoknak! Eszméletlen jók voltak! :)
Igaz, én kicsit elfogult vagyok, mert végülis a fél bandát ismerem- kit kevésbé, kit jobban, ezért ezt inkább nem ragozom tovább, mert nem óhajtok részrehajló lenni egyesekkel (nekik úgyis elmondtam a véleményemet személyesen). ^^
Mikor bátyám megtudta, h megnéztem, teljesen rácuppant a témára, így meg is egyeztünk, h amikor megnézi, elkísérem. Mindenképpen szeretném még megnézni, minél többször, mert képtelen vagyok betelni ezzel a darabbal. Azóta itthon is megállás nélkül ezt hallgatom- kár, h pár dal nincs rajta a cd-n, mert azok is nagyon jók voltak! :)
Addig is Megőrülök a szerelemért és 220 felett pörgök! :D
Elhunyt Popper Péter...
A pszcihológus, pszichoterapeuta, író hosszú betegség után hunyt el. Élete utolsó pillanatáig dolgozott.
Hetvenhat éves korában, hosszú betegség után Budapesten péntek hajnalban elhunyt Popper Péter. A pszichológus, író kiadója szerint már állandó orvosi kezelésre szorult, de az utolsó pillanatig dolgozott.
Popper Péter 1933 november 19-én született Budapesten, felsőfokú tanulmányait az ELTE-n, és Moszkvában, a Lenin Intézetben végezte. Filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán helyezkedett el, majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa lett.
1963-tól a SOTE Gyermekklinikáján tudományos munkatárs, 1969-ben a pszichológia tudományok kandidátusává nyilvánították. 1980-tól kinevezték docensnek, 1984-ben pedig egyetemi tanárnak.
Popper az Antall-kormány alatt elhagyta az országot és az izraeli Bar Ilan Egyetem vendégprofesszora lett. 1994-1996 között viszont hazatért, és Horn Gyula miniszterelnök egyik személyes tanácsadója lett. 1997-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, illetve a MUOSZ újságíróiskolájában is tartott előadásokat.
Könyveivel, tévés szerepléseivel az egyik legismertebb magyar pszichológus lett, szakterülete voltak a beilleszkedési zavarok, a pszichoterápia, és a valláspszichológia. Popper Péter foglalkozott a szépirodalommal is, három színdarabját mutatták be a nyolcvanas években.
"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak, az időskor sem az" - nyilatkozta tavaly a Népszabadságnak Popper az öregségről, és a halálról.
Rebecca
Na ez az az előadás, amit egyhamar nem fogok elfelejteni!
Tegnap volt a napja, h kora hajnalban felmentünk Pestre, mert a Debrecenben megrendezendő Kendo EB-re próbálnunk kellett nekünk, szervezőknek, és az jutott eszünkbe Gyuszival, h mi lenne, h ha már amúgy is helyben vagyok, elmennénk Rebeccázni este?
A próba halál fárasztó volt, főként az ácsorgás szempontjából. Esküszöm, azt kívántam, h az EB futkosós legyen, mert még azt is simábban kibírom, mint a várakozást... XD Egyébként nem volt rossz. Jó pár embert megismertem- sokból ki se nézném, h kendozik:D Bár sztem ezzel ők is így vannak, ha rólam van szó. Egy-két embernek sztem míg élek a "koffeinfüggő művésznő" maradok...:D Nem mintha baj lenne, ha egyszer ez az igazság, nem? :)
Amint végeztünk, rögtön átnyargaltam az Oktogonra, ahol összeszedtem Gyuszit, majd bevettük magunkat egy kávéra valahova, én pedig betámadtam a mosdót. Lemostam magamról az út és az egész napos hajtás porát, rendbe szedtem magam és egy teljesen más emberként jöttem ki a klotyóból. A kávé fel is ébresztett, innentől kezdve le se lehetett volna ütni:))
Az előadás frenetikus volt!! Még fél órával utána is remegett kezem-lábam. Szünetben basszus úgy mentünk ki rágyújtani, mint akiket kergetnek. Másképp ezt nem lehetett megemészteni. Pedig én még előnyben voltam Gyuszihoz képest- tekintve, h én már olvastam könyv formátumban a sztorit és az őskorban láttam a Hitchcock-verziót is filmen. Ennek ellenére olyan élmény volt, mintha kihúznák alólam a talajt. Sokkoló volt, felemelő, gyönyörködtető, félelmet keltő.. és valami csodálatos! Polyák Lilla hangja azóta is itt visszhangzik a fejemben, mint valami kísértet... totál készen vagyok, ha csak eszembe jut!
Ezzel a szereposztással láttuk:
Ich - Szinetár Dóra
Maxime de Winter - Bereczki Zoltán
Mrs. Van Hopper - Szulák Andrea
Mrs. Danvers - Polyák Lilla
Jack Fawell - Mészáros Árpád Zsolt
Beatrice - Füredi Nikolett
Frank Crowley - Földes Tamás
Ben - Pirgel Dávid
Sing Sing Sing 2 musical-show
A veszprémi Petőfi Színházban idén is adóznak a zenés színház szerelmeseinek.
A tavaly oly nagy sikerrel játszott Sing Sing Sing musical-show folytatásának bemutatóját tegnap mutatták be, amin természetesen én is ott voltam, és kijelenthetem, nem csalódtam a csapatban! :) Ezúttal is frenetikus a felhozatal- mind a fellépők, mind a dalok tekintetében.
A veszprémi társulatot képviselte: Módri Györgyi, Keresztes Gábor, Kőrösi Csaba, Halas Adelaida, Szeles József és Szűcs Krisztina, továbbá idén is színpadra lépett: Keller János, Vastag Csaba, Buch Tibor és Füredi Nikolett.
A sztárvendég ezúttal is Feke Pál volt.
A tánckar teljesítményében sem kellett csalódnunk. Mozgalmas és látványos koreográfiák, frenetikus látvány! :) Ma csak bemutató volt, ennek ellenére hatalmas ováció volt, bár Ilike néni szerint holnap (vagyis ma) este biztos óriási buli lesz:)) Hát, én minden esetre alig várom! :D
Pár képpel szeretnék megemlékezni kedvenc dalaimról. :)
Elhunyt Brittany Murphy...
Ma jutott a tudomásomra, hogy egyik kedvelt színésznőm is távozott az élők sorából...
A számtalan filmben (köztük mind vígjátékban, mind komolyabb szerepben) feltűnő színésznő halálát feltehetőleg szívroham okozta. Fiatal kora ellenére szervezete nem bírta a túlhajszoltságot.
Nyugodjék békében!
Keresés
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2011. február
- 2011. január
- 2010. november
- 2010. május
- 2010. április
- 2010. március
- 2010. január
- 2009. december
- 2009. szeptember
- 2009. augusztus
- Az összes »
Utolsó kommentek
- 8 tény a kávéról, Nop: Ne is mondd, nálunk melóban egyszer egy teljes hétig rossz... »
- 8 tény a kávéról, Momo-chan: Jó a kép, köszi!:) Sajnálom tesódat, nekem egyelőre még hátrányom... »
- 8 tény a kávéról, Nop: Hű, ezt nem bírom kihagyni.. a következő kép szerintem egy... »
Legtöbb komment
- 8 tény a kávéról (3)
A legjobbak
Kategóriák
Linkek
- Bratyó-blog:)
- Ekszel-blog
- A Dal-Ma Művészeti Egyesület Honlapja
- 4chan
- Ragnarok Database (Eng)
- Ragnarok Database (G+E)
- SpeedRO
- Read Manga Online Database
- Anime Database (Hun)
- Magyar-Japán/Japán-magyar Szótár
